Nyomtatóbarát változat

avagy

Válasz Rudas Jánosnak a Pszichoterápiában megjelent dohogásaira

(A könnyebb olvashatóság kedvéért a cikk letölthető pdf-formátumban.)

Összefoglaló

Esszétanulmányomban részben a Rudas János által felvetett kérdésekre keresek magyarázatot, részben pedig az egységes szaknyelv jövőjével, javításával kapcsolatban teszek néhány javaslatot.

Abstract

In the first part of this essay I try and explain the questions asked by János Rudas, and in the second part I fantasize about some ideas that could help to unify the language of psychology in Hungarian.

A vitaindítónak szánt cikkben (Pszichoterápia, 20. évf. 4. sz.) főként Rudas János dohogásairól olvashatunk. A dohogás az, ami: a szakmájában tisztességgel megőszült ember elégedetlensége, visszatekintése a világ dolgaira. Rudas János alakítója volt annak a szakmai nyelvnek, amellyel kapcsolatban most elégedetlenkedik. Én – két generációval fiatalabb emberként és pszichológiai könyvek fordítójaként – pedig aktívan idomulok a már kialakult szaknyelvhez, de magyarításaimmal óhatatlanul alakítom magam is. Cikkemben megpróbálom témákra osztani és témánkénti bontásban kezelni a felvetéseket, illetve a gyakorlati megvalósításra is fogok ötleteket adni.

A Rudas János által felhozott példák egy része szerintem a megmagyarázhatatlan kategóriába tartozik: fel lehet ugyan háborodni rajtuk, lehet sör mellett beszélgetni róluk, de igazából nincs rájuk magyarázat. Miért terjedt el az áttétel az átvitel helyett? (Hogy a szótár mit mond, az ebből a szempontból nem érdekes, később kifejtem, miért – legyen itt annyi elég, hogy a gondolat a lényeg, nem a szó, amely kifejezi.) Ezzel az erővel azon is dohoghatnánk, hogy miért használja az angol a lipstick (ajakrúd) szót a rúzsra és a joystick (kéjrúd) szót a … mire is? Hát a joystickra, a játékkonzolok botkormányára. Hiszen a pornográfiában jártasak mindkét szóról másra asszociálhatnának... Az angol mégis ezeket használja, a magyar pedig úgy oldotta meg a kérdést, hogy az egyikre a francia rouge (vörös/piros) szót kölcsönözte, a másikra pedig egy az egyben átvette az angol szót, holott pl. a már meglévő botkormány jelentését nyugodtan kiterjeszthettük volna erre a tárgyra is. A nyelvi közösség viszont – nem tudatosan, természetesen – úgy döntött, hogy nem teszi.

Sok nyelvészeti és pszichológiai kísérlet történt arra, hogy meg tudjuk ragadni, miért terjed el egy-egy szó, egy kifejezés, azaz miért dönt úgy a nyelvi közösség, hogy használatba veszi – és miért nem. Az egyik sikeres erőfeszítést a szociolingvisztika teszi, amely a szociálpszichológia szempontjából vizsgálja ezeket a korábban tisztán nyelvészetinek tartott jelenségeket, és megállapította, hogy bizonyos kifejezések azért terjednek el, mert általuk kifejezhető a csoporthovatartozás. A pszichológus kivétel nélkül tudattalanról beszél, az ezoterikus pedig kivétel nélkül tudatalattiról, és ez így van jól. Ez az egyetlen szó megmutatja, hogy kivel állunk szemben. Nem hinném, hogy a pszichoanalízissel foglalkozó szakembereket befolyásolta volna, hogy az áttétel szó foglalt már a rákgyógyászatban (egyébként ott inkább az áttét szó terjedt el), és a szótárban sem lapoztak utána, hogy az Übertragung mit jelent szó szerint: Ferenczi egyszerűen rátapintott a lényegre, mert jól ráérzett, hogy mire gondolt Freud, amikor megalkotta ezt a szót, és visszaadta magyarul. Az indulatáttétel kifejezés viszont egyrészt hosszú, másrészt az indulat szót sem használjuk már olyan gyakran, mint a múlt század elején. Egy-két rögzült kifejezésben (hirtelen felindulásból elkövetett...) tovább él, de a pszichológia már elfelejtette, csakúgy, mint a lélek szót (lélektan, alaklélektan stb.). Az indulat lekopott, csupaszon maradt tehát az áttétel. Az én szubjektív benyomásom szerint egyébként teljesen mindegy, hogy az érzéseit az ember átteszi vagy átviszi a másik emberre, akinek adott esetben csak érintőlegesen van köze a nevezett érzéshez.

Ugyanakkor jó tudni, hogy ezek a szociolingvisztikai folyamatok tudattalanul is hatnak: aki például manapság trendi (milyen szép magyar szó...) akar lenni (még ha nem is vallja be magának és másoknak), az nem a plusz szót használja, ahogyan a régi szép időkben, hanem az extrát, ami ebben az összefüggésben tökéletesen ugyanazt jelenti. A „kivettem plusz egy nap szabadságot” helyett ma már a „kivettem egy extra nap szabadságot” dívik, mert hát mi mégiscsak angolszász befolyásoltság alatt lévő, azaz a korral együtt haladó értelmiségiek volnánk, ugyebár. Ugyanígy az értelmiségi önmegkülönböztetés céljából terjedhetett el a „művelt” körökben kb. tíz-tizenöt éve a „kvázi”. Szintén angolszász befolyásoltság alatt mondanak sokan agyatlanul technológiát – „technológiai fejlődés” – a technika helyett, holott előbbinek a magyarban sokkal konkrétabb a jelentése, pl. gyártástechnológia. A sort sajnos vég nélkül folytathatnánk.

Ami a coach szóval jelölt jelenséget illeti: amikor hirtelen kell egy szó egy új fogalom (munkakör stb.) leírására, akkor a legegyszerűbb gyorsan kölcsönvenni annak a nyelvnek a kifejezését, amelyben az adott fogalom kialakult. Így történt ez a coach szóval is, amelyről kevesen tudják, hogy a – szigorúan csak távolsági – busz, a postakocsi stb. jelentéskör a dunántúli Kocs községben készült világhírű szekerekről – kocsi szekér – kapta a nevét (természetesen angolosítva a helyesírását). A vállalati tanácsadók egyik fajtájára használt coach szó viszont a másik jelentéséből alakult ki jelentésbővüléssel, amely eredetileg edzőt¹ jelent. A coach eredeti jelentése tehát edző, tréner, aki adott esetben hasonló módszerekkel edzi a rábízott vezetőt, mint most Détári a Fradit. Ebben a formájában edzőként is emlegetik a HR világában és folyóirataiban, magazinjaiban a coachokat. Az érdekesség kedvéért említem meg: van olyan is, hogy egy-egy angol kifejezésnek több magyar fordítása elterjedt, ugyanakkor használatban van még az eredeti is, egyelőre angol helyesírással (kicsit a Rudas-féle sharingre hajazva). A kibernetikában visszacsatolás a feedback, a társadalomtudományokban viszont inkább visszajelzésként szoktuk emlegetni, tréningeken azonban nehezen váltható ki mással a video feedback.

Amikor hazánk még osztrák befolyás alatt állt, természetesen nem az angolból, hanem a németből vettünk át szavakat (früstököl, fertályóra, eccájg – Frühstück, Viertel Uhr, Eßzeug stb.), amelyeket aztán szépen kigyomlált a nyelvújítási buz- és mozgalom, illetve ha mégis megmaradt valamelyik, akkor magyar helyesírást kapott. Kíváncsi vagyok, mi lesz a coach és a feedback új magyar helyesírása a Helyesírási Kézikönyvben, amelyet hivatalosan az Akadémia ad ki, gyakorlatilag pedig az Osiris Kiadó. Mert hogy kócsnak és fídbekknek kell lennie, a kiejtést követve (trainer=tréner, business=biznisz stb.), az biztos, viszont ez ellen tiltakozni fog a „szakma”, mert hogy ugyan hogy néz már ki (= nem trendi).

Térjünk azonban vissza a fordításhoz. Korábban már jeleztem, hogy a fordítónak értenie kell a fordított nyelv kifejezése mögötti lényeget.² Ha ezt nem érti, nem tudja lefordítani az adott kifejezést. De ez csak a dolog egyik fele, mert ugyanakkor éreznie kell a saját nyelvi közösségének a tendenciáit is, különben nem tud ráérezni arra, hogy mi lenne az adott kifejezés jó fordítása, amit a közösség elfogad majd. Ezért volt zseniális Ferenczi az Übertragung magyar fordításával. Ő nemcsak értette, hanem zsigereivel élte is azt, amiről két nyelven beszélt. Ezért nehéz felnőni hozzá – vele összehasonlítva mi csak kontárok vagyunk, ő a Mester. Az olyan kifejezésekkel nincs is gond, mint pl. a reference group, mert egyszerűen referenciacsoportot csinálunk belőle és kész, hiszen a magyarban nagyjából ugyanazt jelenti ez a latin eredetű szó. Az affect szóval viszont már akadnak problémáink, hiszen az angol nyelvű szociálpszichológiai szakirodalom előszeretettel használja – nagyjából az emotion helyett. Így lett az a döntés, hogy legyen érzelem magyarul, vállaltan feláldozva mindazt, amit a szó korábban jelentett (indulat, affektus, érzelmi-indulati).³

Külön nehézséget jelent Jung pszichológiája, amely rendkívül összetett, ráadásul Jung introvertált személyiség volt és meglehetősen nehézkesen, bonyolultan és homályosan fogalmazott. Amerikai tanítványainak óriási helyzeti előnye volt, amikor lefordították/interpretálták a könyveit és összeállították az Összegyűjtött Műveket. Mivel jelen voltak Jung szóbeli előadásain is, ők legalább nagyjából értették, mire gondol a szerző, amikor egy-egy dolgot leír. Tény, hogy ezzel viszont elveszett valamennyi a jelentésből – viszont konkrétabb, olvasmányosabb, érthetőbb lett az angol nyelvű kiadás (vannak ismerőseim, akik bár tudnak németül is, csak az angolt olvassák). Jung az alkímiával, a saját pszichológiai rendszere kialakításával, a kulturális antropológiából (akkor még nem így hívták) átvett fogalmakkal sajátos pszichológiai világot teremtett, amelyet alaposan meg kell érteni, ha le akarjuk fordítani. Nem a szavakat, hanem a kifejezések mögötti lényeget.⁴ Így lehetett a kedvencéből, a participation mystique-ből tudattalan azonosulás és nem misztikus participáció (esetleg részvétel) ami meglehetősen kézenfekvő lett volna. Az persze már megint a nyelvi közösségen múlik, beleértve elsősorban a jungi pszichológiát tanítókat, hogy átveszik-e ezt a fordítást és maguk is használni fogják-e (félő, hogy ha maguk sem értik, akkor könnyebb mechanikusan átvenni a latin szavakat). És természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy Jung száz évvel ezelőtt már alkotott, tehát ha nála fordul elő az affektus szó, akkor megfontolandó, hogy esetleg – kissé archaizálva, azaz a régi nyelvezet visszaadásának kísérleteként – mégiscsak indulatként fordítsuk.

Van még egy jelenség, amely szintén gyakori a szakfordításban: előfordul, hogy egy-egy kifejezés bejáratottnak számít a történelmi hagyomány okán, azonban kis utánagondolással kiderül róla, hogy pontatlan. Ilyen történetesen a darwini szelekció, azaz „kiválasztás”. Ha ezt így önmagában látjuk, első ránézésre nincs vele semmi gond. Ha azonban párjaként mellé tesszük a „kiválasztódást”, akkor azt érezzük, hogy utóbbi pontosabb, hiszen ha Darwin valami ellen érvelt, akkor az az isteni terv és az annak megfelelő isteni kiválasztás. A kiválasztás szó ugyanis intuitíve megkíván egy kiválasztót. A kiválasztódás viszont önmagában is megállja a helyét. Milyen kár, hogy a biológiai szaknyelvben az előbbi honosodott meg...⁵

Mellékesen jegyzem meg, hogy vannak persze olyan kifejezések is, amelyek jelentésében még maga az a közeg sem tud megegyezni, amely megalkotta őket. Ilyen a pszichoanalízisben a projektív identifikáció, amely annyira bonyolult és csavaros észjárásra vall, hogy talán az sem érti, aki először leírta. Nem csoda, hogy a pszichoanalitikus alapokon álló párterapeuták kézenfekvő módon interperszonális közegben kezdték el használni és konkretizálva érthetővé tették – ezzel viszont elrugaszkodtak az eredeti jelentésétől, amit sokan sokféleképpen próbáltak megmagyarázni, de – tudtommal – eddig nem terjedt el igazán a fogalom egyszerű pszichológus halandók számára is érthető magyarázata. Más kérdés, hogy ha szimplán projektív identifikációt mondunk a projective identification kifejezésre, akkor ezzel úgy teszünk, mintha értenénk, miről van szó, és az már legyen a hallgatóság gondja, hogy tudja-e, valójában mire gondolunk...

A gyakorlat

Vajon hogyan lehet mindezt átültetni a gyakorlatba? Hogyan lehet afölött őrködni, hogy csakis a megfelelő kifejezések kerüljenek át a szaknyelvbe, és azok el is terjedjenek?

A mai magyar gyakorlatban főleg úgy zajlik a könyvfordítás, hogy olcsón fordító – sokszor erdélyi – diákokat kérnek fel a fordítás elkészítésére, akik hevenyésznek egy magyar változatot, amelyeket aztán – legrosszabb esetben – semmiféle szakmai és nyelvi lektorálásnak nem vetnek alá. Hasonló színvonalú munkák születnek az egyetemi szemináriumi jegyért készített fordítások révén is, bár a diáknak nyilván több lehetősége van egyeztetni az oktatóival a helyes ill. bevett szaknyelvi kifejezésekről. Az igényesebb kiadóknál már van szakmai és nyelvi lektorálás, és a fordítóra van bízva, hogyan konzultál (többnyire informálisan) a kollégáival, a szakmai és nyelvi lektorokkal, hogyan jár utána a kifejezéseknek, miközben ehhez semmiféle infrastrukturális segítséget (könyvtárhasználat, összegyűjtött szószedet, adatbázis, szótárak stb.) nem kap.

Természetesen mindez nem csökkenti a fordító saját felelősségét: csak olyan munkákat vállaljon el, amelyeket megfelelő szakmai színvonalon meg tud csinálni; az pedig a kiadók felelőssége, hogy az elkészült fordítást mind szakmailag, mind pedig nyelvileg ellenőriztessék. A legjobb persze az lenne, ha egy-egy tudományterületet a saját szakemberei tolmácsolnának (a tolmács angolul „interpreter”, ami szó szerinti fordításban „értelmezőt” jelent), de erre csak ritka jelek mutatnak. A leggyakoribb az, hogy egy-egy szakterület mestereiből kerülnek ki a szaklektorok, akikkel a fordító menet közben is tud konzultálni, a végleges megoldásokat pedig együtt alakítják ki, ami egyébként hosszú távon is jó és gyümölcsöző megoldás lehet. Van olyan fordítási vállalkozás, például a Jung-életmű lefordítása, amelyet nem is lenne szabad szabad egy komoly szakmai team összeállítása nélkül elkezdeni – más kérdés, hogy egy tizenegynéhány millió ember által beszélt nyelv közegében nagyon kevés olyan ember van, akinek eredeti Jungot lehet eladni magyarul, így a kiadó anyagi lehetőségei is erősen behatároltak. Ennek ellenére éppen ez a kiadó a kivétel: szerény, de előremutató ösztöndíj alapításával igyekszik egységesíteni a jungi szakkifejezéseket.⁶ Ferentzi Eszter kolléganőmmel addig nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk a megfelelő megoldást.

Az igényesebb szaknyelv kialakítására két, kiadóktól független megoldás adódik: egy hagyományos és egy modern. A hagyományos megoldásra jó példa a Magyar Tudományos Akadémia nyelvi bizottsága, amely időről időre (kb. 20 évenként) összeül és megtanácskozza, hogy mi a hivatalos(nak szánt) változata egy-egy szónak, illetve hogyan kell azt helyesen leírni. (Ezért írunk még mindig húszast, pedig már mindenki rövid u-val mondja a szót, illetve ízületet, pedig mindenki rövid i-vel mondja – de hát még nem írták át a szabályzatot.) Az általuk megállapított helyesírási szabályok egy-egy rendelettel érnek fel. A pszichológiában is fel lehetne állítani egy-egy ilyen bizottságot szakterületenként, amely jóváhagyja a fordított kifejezéseket.⁷ Csakhogy ez szerintem nem túl életképes javaslat, hiszen ugyan mi motiválná a szakembereket, hogy időnként összeüljenek és unalmas tanácskozásokon vegyenek részt? Továbbá mi lenne az a fórum, amely összegzi az adott részterületek eredményeit, és amelyet igazi tekintélynek fogadna el minden szakmabeli, és amelyet referenciaként használna mindenki? Talán a Magyar Pszichológiai Társaság vagy egy olyan folyóirat, mint a Pszichoterápia.

Ennek a megoldásnak az egyik válfaja az angolszász rendszer, ahol ugyan nincsen hivatalosan elismert Akadémia, amely előírná, hogy mi a sztenderd, vannak viszont nagy tekintélyű kiadók, amelyek enciklopédiákat szerkesztenek és szótárakat állítanak össze – vagy állíttatnak össze nagy tekintélyű szakemberekkel –, melyeket többé-kevésbé elfogadnak az adott kulturális közegben és annak holdudvarában (l. pl. a Webster-féle szótárakat Amerikában). A mi szakterületünkön Laplanche és Pontalis próbálkozott meg például a pszichoanalízis szótárának megírásával, Arthur S. Reber pedig angolul készített egy pszichológia-szótárt, és napvilágot látott magyarul egy SH-atlasz is pszichológiából.

A másik lehetőség a modern webkettő, amelyre R. J. is hivatkozik. A webkettő (web 2.0) kifejezést arra a fejlett webes kommunikációs módra értjük, amely lehetővé teszi a kétoldalú kommunikációt egy honlap révén. Amíg a web 1.0 idején csak a honlapok tulajdonosai és szerkesztői juttathattak el információkat az olvasóknak/hallgatóknak/nézőknek, ma már rengeteg fórum és olvasói oldal elérhető, így a korábban csak megcélzott befogadók ma már aktívan részt vehetnek a weboldalak tartalmának előállításában⁸ (minimum megjegyzéseket – szép magyar szóval kommenteket... – fűzhetnek a látottakhoz/hallottakhoz). Ilyen webkettes interaktív honlapokat ma már viszonylag egyszerű összerakni,⁹ tehát semmi akadálya nincs annak, hogy legyen egy olyan online enciklopédiánk, amelyet hivatalosan tekintélynek elismert emberek szerkesztenek, amelynek a színfalai mögött komoly szakmai, tudományos és fordítói munka zajlik a hozzáértő szakemberek között, és amelyet egy tudományos közösség (mondjuk az MPT, és nyomában az olyan véleményformáló szakmai lapok, mint a Pszichoterápia) hivatalosan elismer és követ.

Semmi akadálya például annak, hogy létrehozzunk egy wiki-motorral hajtott honlapot, és a népszerű Wikipedia mintájára megalkossuk a saját dinamikusan karbantartott szótárunkat. A Drupal nevű zseniális tartalomkezelő programhoz pedig írtak egy saját fordítómodult¹⁰, melynek segítségével mindenki, akinek ötlete van, beírhatja egy webes felületen a saját elképzelését egy-egy szó vagy kifejezés magyarítására, s az a változat nyer és válik hivatalossá, amelyet a szerkesztők a versenyeztetés után jóváhagynak. Egy ilyen webkettes rendszer beüzemelése után két irány nyílik meg: ezt vagy önkéntes és lelkes emberek szerkesztik, mint a Drupal fordítását és a Wikipediát, vagy pedig valamilyen szervezet által hivatalosan felkért (és megfizetett) szakértők, mint az Akadémián. Utóbbi esetben nyilván ez a szervezet üzemeltetné a fordítást támogató szoftvert is.

Természetesen felmerül az a lehetőség is, hogy külön befektetés nélkül a már meglévő forrásokat használjuk ki, és regisztráljunk a Wikipediára, tanuljuk meg a használatát, majd lelkes pszichológusok, hallgatók, írjanak definíciókat, és lelkes szakemberek pedig lektorálják ezeket élesítés előtt. Elhivatott egyetemi tanárok célul tűzhetnék ki önmaguk és a tanszékük elé, hogy ezt a fontos feladatot felvállalják, diákjaikkal – akár szemináriumi jegyekért is – megírathatnák a szócikkeket, amelyek fontos ismeretterjesztői célt szolgálhatnának. A meglévő Wikipedia erre tökéletesen alkalmas,¹¹ így gyakorlatilag semmiféle fenntartási vagy karbantartási kötelezettség nem merül fel, cserébe viszont nem biztos, hogy a szakma teljesen kézben tudja tartani a felkerülő szócikkeket.

Azonban arról sem szabad megfeledkezni, hogy a munkának csak a felét végezzük el, ha így járunk el, mert a másik fele ugyanilyen fontos: vagy erővel vagy lehengerlő szakmaisággal – esetleg mindkettővel – meg kell győzni az egyesületeket és a könyvkiadókat, hogy kövessék a hivatalosnak elfogadott fordulatokat, ahogyan az iskolákban is kötelező igazodni a helyesírási kézikönyvekhez. A már meggyökeresedett kifejezéseket viszont jóval nehezebb kiirtani, bár erős propagandával és egységes fellépéssel meg lehet kísérelni (gondoljunk a politika világában a „médiák” ellen indított támadásra, amelynek csak annyi lett az eredménye, hogy ma már senki sem mondja ezt a szót, mert nem akar tájékozatlan bugrisnak tűnni, viszont a nyelvérzéke tiltakozik az ellen, hogy „médiumokat” mondjon helyette, amely tudvalevőleg az ezoterikus szakemberek egyik fajtájára utal).

A meggyökereztetendő kifejezések elterjesztése mellett fontos szerepet játszhat szintén egy modern marketinges gondolat is: meg lehetne szavaztatni minden évben a legjobb és legrosszabb szakkönyvfordítást, aminek révén mind a fordítók, mind a szaklektorok, mind pedig a kiadók hathatós visszajelzést kapnának. Az a kiadó, amely igénytelensége miatt többször is citromdíjban részesülne, talán elgondolkodna a kiadási politikáján. Ezt a versenyeztetést megint csak felvállalhatná a Pszichoterápia vagy az MPT, és talán mecénást is fel lehetne kutatni, hogy a jó valóban elnyerje jutalmát – az erkölcsi elismerésen túl is. E célból lehetne címet is alapítani, ami reklámértékkel bír és a további könyvekbe beleírható, például „X évben kiadónk és Y fordító nyerte az »év legjobb fordítása« címben Z szervezet által kiírt versenyt”.

Hivatkozások és továbbgondolásra ajánlott irodalom

• C. G. Jung: A kollektív tudattalan és az archetípusok (Scolar Kiadó, Bp., 2011.).

• Balázs Imre József: „A Jung-életmű magyarul. Beszélgetés Érsek Nándorral, a Scolar Kiadó ügyvezető igazgatójával, Turóczi Attila fordítóval és Ferentzi Eszter szaklektorral.” Korunk. Fórum – Kultúra – Tudomány. (Kolozsvár, III. évf., 1. szám. 2011. január.)

• Benesch, H.: SH atlasz – Pszichológia. (Springer Hungarica Kiadó Kft., Bp., 2004.)

• Forgács P. József (Joseph P. Forgas): Az érzelmek pszichológiája. (Az angol eredeti címe: Affect and Social Cognition.) (Kairosz Kiadó, Bp., 2004.)

• G. Tóth Ilda: „Legyen hitele! – Coaching tippek”. In: HR Plusz 2011/2, 46–48. oldal (HVG Online Zrt.)

• http://drupal.hu/kezikonyv/forditas (erről a lapról további érdekes olvasmányok érhetők el)

• http://hu.wikipedia.org/ (itt érdemes elolvasni a kezdőknek írott részt a baloldali oszlopból).

• Laczkó Krisztina – Mártonfi Attila: Helyesírás. (Osiris Kiadó, Bp., 2004.)

• Laplanche, J. és J.-B. Pontalis: A pszichoanalízis szótára (Akadémiai Kiadó, 1994)

• N. Kovács Krisztina: A fordítás mint kulturális praxis. (Jelenkor Kiadó Kft., Pécs, 2004.)

• Reber, A. S.: Dictionary of Psychology. (Penguin Books, 1985.)

• Tapscott, Don – Anthony D. Williams: Wikinómia – Hogyan változtat meg mindent a tömeges együttműködés. (HVG Kiadó Zrt., Bp., 2007.)

Jegyzetek