Nyomtatóbarát változat

Nehéz, „harcos napom” volt, fáradt és dühös vagyok, indulatok kavarognak bennem. Görcsbe rándul a kezem, megfájdul a fejem, hányinger fog el….

Elkezdek védekezni. Veszek egy mély lélegzetet, felteszek egy kellemes, nyugodt zenét. Lassan kisimulnak felborzolt idegeim. Amint elcsendesülnek az érzések, megfogalmazódik bennem, mi a különbség a felnőtt és a gyermeki agresszió-felvétel és -érzékelés  között. Amíg én, a felnőtt tudok védekezni, az agresszió érzése lokalizált bennem (fáj a fejem vagy a gyomrom…), addig a gyermek teljes testtel és teljes lélekkel „fogadja be”, éli meg a belőle kiinduló és a felé irányuló agressziót. Differenciálatlanul, strukturálatlanul. A belsőjében megélt indulat elemi erejű, határokat áthágó, az egész személyiséget elöntő energia. Ebben az energiamezőben két fő szint különböztethető meg. Mindig van egy elviselhető és egy elviselhetetlen része.

Az elviselhetetlen rész egy pontban csúcsosodik ki, ereje pusztító. Olyannyira, hogy ha egy felnőtt nem szabadítja meg a gyermeket ettől, a gyermek vagy önmagát, vagy környezetét „emészti fel”. A felnőtt dolga, hogy ezt a részt átvegye (tartalmazza), átdolgozza, elviselhető mértékűvé tegye a gyermek számára. Csak így képes a gyermek önmagával is kezdeni (újra) valamit.

Mivel az energia-csúcs egyetlen pont (szempont) a folyamatban, és strukturálatlan, a „logikus” segítség ebben a helyzetben a több szempontúság, a strukturáltság megteremtése. De mit is jelent „strukturálni”? A strukturálás szóban történik, a rész-mozzanatokra kérdez rá. Elsősorban a fizikai jellemzőket érinti, és arra keresi a választ a gyermekkel: ”Mi történik benned?” A konkrét kérdések, „állapot-leírások” azt próbálják megfogalmazni, hogy tényelegesen mi is történik a gyermekben. Talán így hangozhatnának ezek a mondatok: „Azt látom, hogy (1) valami nagyon fontos történt veled, amiért ilyen (2) dühös vagy. Azt látom, hogy (3) izzadsz, ki vagy melegedve, (4) nagyon gyorsan veszed a levegőt, (5) zakatol a szíved….” „(6) Az az érzésem, hogy szét akarsz rombolni mindent….” Evvel a most felsorolt 6 leírással máris kimozdítottuk a gyermeket az egy pontra, a rombolásra fókuszálásból. Vele foglalkozunk, nem avval, hogy rombol. Kibillent egyensúlyából visszavezetjük önmagához (piros nyilak az ábrán). Fizikai-fiziológiai, érzelmi és kognitív szinten elviselhetővé tesszük önmaga számára.

Az állapot-leírások után arra is „megtanítjuk”, hogyan talál vissza az elviselhető szintre: „Akkor fogsz tudni megnyugodni, ha nagy levegőket veszel, ha kirázod a dühösséget a kezedből, ha érzed, lassabban ver a szíved….)

Aztán megkérdezem tőle (lokalizálva az érzést): „Mutasd meg, hol érzed az elkeseredést!” „Milyen színű?” „Melegítsük meg!” Figyeld, hogy változik a színe….” „Akár le is rajzolhatod…”

A pontos hellyel rendelkező érzést tehát „megszelídítjük”, „jóra változtatjuk”. A mechanizmus minden gyermek számára ismerős a mesék világából, ezért magától értetődő, természetes.

A strukturálás, a lokalizálás, és feloldás elmaradásával azonban a gyermek végigviszi a pusztító folyamatot, vagy, ha megállítják, önmaga felé irányítja a ki nem mutatott indulatokat. Mindeközben egyre tehetetlenebbé teszi önmagát, a környezetét, társakat, testvéreket, felnőtteket egyaránt.

A felnőtt ezekben a kiborulásokban elkezd félni – merthogy tényleg félelmetesek tudnak lenni azok -, majd elkezd szorongani az elkövetkező újabb eseményektől. Ez pedig „logikusan” elindítja az önbeteljesítő jóslat mechanizmusát: szinte biztos, hogy megjelenik az újabb agresszív megmozdulás. Mindkét félben szisztematikusan kialakul egy „vegetatív lenyomat”, fogalmazhatnánk úgy is, egy érzékeny, fájó pont, aminek megérintésével elindul egy kezelhetetlen, kontrollálhatatlan pusztító folyamat. A gyermek azonban nem tud (nincs hozzá elég ereje, nincs mintája, megküzdési stratégiája) a kontrollvesztéses állapotban megálljt parancsolni, egész valója alól kicsúszik a talaj. Jól láthatóan szenved. Újra és újra eljuttatja önmagát a „csúcsra”, amiben önmagát is pusztítja, ugyanakkor érzékeli, valahogy mégis valamilyen célt elér vele. Figyelnek rá a többiek, a számára fontos felnőttek. A tombolás így figyelemfelkeltővé, segélykiáltássá válik. Mindaddig jelzi, hogy baja van, ameddig át nem veszi valaki ezt az elviselhetetlen terhet. Még nem tudja megmutatni, mi van alatta, mi az igazi problémája, csak az elviselhetetlenségét érzi az egyelőre megfogalmazhatatlan érzésnek. Tehetetlen, vergődik, szenved. Hasonlóan, mint a felnőtt egy „harcosan kimerítő” nap után.

A gyermeki agresszió megjelenésekor mi felnőttek nagyon ritkán gondolunk arra, hogy a gyermek szenved. Úgy tűnik, hogy kihagyva ezt a lépést, saját szenvedésünket érzékeljük. Evvel együtt megéljük a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot. Sokszor nem is gondolunk arra, hogy ez nem is a miénk. Ez a gyermeké. Az ilyen formán átvett tehetetlenség agressziót kelt bennünk is, legszívesebben „megraknánk” a gyermeket, visszaadnánk neki ezt a terhet. Aztán még mi magunk is elcsodálkozunk, hogy hogyan tud egy gyerek ennyire kihozni a sodrunkból, kibillenteni az egyensúlyunkból.

De mi végül is megküzdünk vele („megmentjük magunkat”): olykor sírunk (érzelmi fókuszú megküzdés), olykor elpanaszkodjuk a többieknek, hogy milyen „elviselhetetlen ez a gyerek, ugye?” (társas támogatást kereső megküzdési forma), vagy választhatjuk a problémamegoldást, a helyzet kognitív átstrukturálását. Hogyan is megy végbe ez a folyamat?

Ha a mechanizmust nézzük, akkor az történik, hogy a gyermek strukturálatlan helyzetében - a korábbiakban leírtak szerint – a felnőtt, mint egy „Segéd-Én” lép be a gyermek védelmében. A Segéd-Én lehetőséget ad az igazodásra, magabiztosságával, nyugodtságával mintegy megelőlegezi a gyermek számára azt a fizikai, lelki állapotot, amihez a gyermek csatlakozni tud. A felnőtt egyenletes légzéstempója, szívverése, a gyermek „elveszett” én-határainak saját fizikai jelenlétével való (átmeneti) biztosítása (pl. egy öleléssel) adja meg azt a nyugvópontot, ami már a gyermek számára is elviselhető szinten van. Ebben a folyamatban a szemben állásból átalakul a kapcsolat „mellé-állássá”. Elkezdődhet egy párbeszéd….

Végül álljanak itt azok a segélykiáltások, amelyekkel a gyermekek felhívják magukra a figyelmet. Ezek nem csak az agresszív kitörések, hanem azok a szisztematikus önpusztító, önelemésztő megnyilvánulások is, amik a mindennapi óvodai, iskolai életben is megfigyelhetők:

amikor egy gyermek „megeszi önmagát”: haját, körmét, bőrét

amikor habzsolja vagy elutasítja az ételeket

amikor begyullasztja a bőrét, és az egyes szerveit (gyomor, belek, légzőszervek)

amikor emésztetlenül kiad mindent önmagából vagy éppenséggel magába „égeti” (hasmenés, hányás, székrekedés)

amikor megakasztja önmagát (dadog, tikkel)

amikor „kiakasztja” önmagát (elájul, rémálmokkal küszködik, éjszaka többször felébred)

amikor tettlegesen bántja saját magát (falcolás, öncsonkítás, balesetezés)

és amikor megsemmisíti önmagát (öngyilkosság).

Dr. Gőbel Orsolya - Kovács Erika